Munkahelyemen történt, hogy a wc-be beszorultam. Az ajtót sehogyan nem tudtam kinyitni, és rámtört a pánik.
A kilincset rángattam fel-le, jobbra-balra, de csak nem akarta az ajtót kinyitni. Így eltelt negyed óra,- nekem nagyon hosszú időnek tűnt - sem kívülről, sem belülről ne sikerült boldogulni az ajtóval.
Ha a metró két megálló között megáll, én már rosszul vagyok, pláne, ha nem is tudom, miért állt meg. Ilyenkor menekülési kényszer tör rám, és persze nem tudok menekülni, mert zárva vagyunk a kocsiban.
Ezeket a helyzeteket nagyon rosszul viselem, bárhova bezárnak, vagy akadályozva vagyok akkor végem.
Emlékszem, Annuska lánykám pici baba volt, a papája meg bezárt minket a lakásba, elvitte a kulcsomat. Gondolom, véletlenül. Az ajtón nem tudtam kimenni, az ablakon pláne, és férjem este jött haza. Egész nap egy pici babával be voltam zárva, senki be, senki ki.
Ez még azért is volt izgalmas, mert akkor még nem volt mobil, de még vezetékes telefonunk sem, egy hatalmas kertben, sehol senki, csak a szomszédok, de ők sem voltak otthon, mindenki dolgozott.
Nem volt jó érzés, de mindig olyankor történnek dolgok, amikor ilyen helyzet adódik. És történt is, a lépcsőházban van a villanyóra kapcsoló, és mit ad az ég, lecsapódott az óra.
Úgy kiabáltam a szomszédoknak, hogy "segítség, segítség" valaki kijött és felkapcsolta a villanyórát.
Azóta nem zárom magamra a wc-t, nem nagyon utazom metróval, és sajnos már nincsen pici babám, mert közben nagylány lett.
:: Kommentárok ::